A dombornyomás története
Dombornyomás – Oly művelete a nyomdászatnak, mely a papir stb. egyik oldalán reliefszerüen látható; a nyomdai sajtón vagy e célra készült sajtoló gépeken készül mint díszmű vagy védjegy (értékpapirokon, szelvényeken mint szárazbélyeg). A D.-t többnyire fehéren, vagy alkalmi dolgokon szinekben nyomják ércbélyegző segélyével, melybe a nyomandó szöveg, cimer vagy védjegy mélyítve van; ellenbélyege betüércből való öntvény, guttaperchából, bőrből, vagy kéregpapirból sajtoltatik le a mélyített bélyegzőből, mely a nyomóhengerre ragasztva, a két bélyegző közé rakott papiron a D.-t előidézi.
(Pallas Nagy Lexikona)
A legendás Pallas 1897-es első megjelenése óta a dombornyomás technikájában elképesztő fejlődést tapasztalhattunk, ám a lényeg alig változott. Egyre jobb és változatosabb anyagokkal, egyre gyorsabban és pontosabban dolgozunk, ám ennek a réges-régi, és mégis méltatlanul ritkán alkalmazott nyomdatechnikai eljárásnak napjainkban is ugyanazok az alapelvei, mint száz évvel ezelőtt.
A dombornyomás fogalma tulajdonképpen a nyomtatási folyamatnak azt a jellemző tulajdonságát jelöli, hogy a domborítás és a nyomás egyazon folyamatban történik. S bármennyire is különböznek egymástól a nyomóforma szempontjából, ez a tulajdonság valamennyi dombornyomó eljárásra jellemző. Az egyidejű nyomás és domborítás nagy nyomóerőt igényel, ami stabil nyomóformákat feltételez, ezért a nyomáshoz használt formákat csakis kemény anyagokból készíthetjük el.
Amennyiben a dombornyomáson belül mindenáron valamiféle rendszert keresünk, azt nem a nyomásmód vagy a formakészítés önálló alkotókként történő elkülönítésével érjük el, hiszen ugyanarról a lemezről akár többféle nyomatot is kaphatunk. Ezért különbségeket inkább az elkészült nyomatok között tehetünk, mivel minden nyomat magán viseli származásának jegyeit. E jegyek szerint a művészi grafikában három csoportot különböztetünk meg: felület-dombornyomást, vonaldombornyomást és a festék nélküli, vagy más néven vakdombornyomást.
A felület-dombornyomást egykor címervésetek, papírpecsétek készítésére használták, ma általános formája a dombornyomás művészi alkalmazásának.
A vonaldombornyomás az acélmetszetből származik. Különlegesen szép látványt nyújt, s egyelőre még alig feltárt lehetőségeket tartogat. Dél-amerikai művészek az 1970-es, 1980-as években míves lapokat készítettek ezzel az eljárással.
A dombornyomás lényegét leginkább a festék nélküli vagy vakdombornyomás módszere tükrözi. Maga a festék nélküli domborítás nagyon régi keletű, szinte a kultúrtörténet kezdetéig nyúlik vissza. A babilóniai agyagtábla-bélyegzők, a korai görög éremdomborító formák (verőtő) a festék nélküli dombornyomás őseredeti példányai.
A klasszikus vakdombornyomás alapja acélból vagy sárgarézből készül. A képet mélyítve, vésve, pantográf géppel maratva, metszőacéllal, illetve különböző savak marásával hozzuk létre. A bemélyedés keresztmetszete sarkos, félgömbölyű vagy hegyes lehet. A mélyedéseket minden esetben aprólékos munkával kell kialakítani. Az ily módon készült lemezzel felületdombornyomást, vonaldombornyomást és festék nélküli vakdombornyomást készíthetünk.
Az itt felsorolt dombornyomásmódokat hagyományosaknak is nevezhetjük. Emellett a kísérletező kedvű grafikusok számtalan új lehetőséget is kerestek, majd találtak. A néha csak egy-egy ötletre épített eljárásokhoz azonban nem feltétlenül kell a hagyományos dombornyomó lemezeket használnunk. Végeredményképpen mégis domborműnyomatokat kapunk, amelyek festékezett vagy vaknyomatok lehetnek. (Kocsis Imre egyetemi tanár, Magyar Képzőművészeti Egyetem – PointerNET)
